Február utolsó napjaiban Tatát ismét elvitte a mentő, az állapota rohamosan romlott. Beszélni is alig tudott már a fájdalomtól, de nem hazudtolta meg magát, azt mondta, inna egy kicsi bort, a miénkből, mert az jó magyar bor, de az édeset kívánja, attól a száraztól sava van. Becsomagoltam pár üveggel a cuvéeből, nem volt édes, de arra gondoltam, hogy teszek bele egy kis cukrot neki, hadd igya, nem számít, semmi se számít, csak kedve teljen annak, aki mindig hitt bennem. Aki minden egyes cikket, minden egyes novellát amit írtam, elolvasott. Aki nyolcvanvalahány évesen is képes volt leírni gyerekkori történeteit, majd odaadta, hogy cifrázzam ki. Aki szerint a jég hátán is megélek és a Nagy ugyanilyen, már tudja, hogy a ceruza lesz a sorsa. „A Kicsiét nem tudom” – mondta. Bólogattam, mintha érteném. Egy francot értettem, ma sem értem.
A határnál nem álltunk sokat, de onnan még nagyon hosszú volt az út Brassóig. Sötétben értünk oda, arra gondoltam, hogy nem érdekel, ha éjfélkor is, de első utam Tatához lesz. A fájdalomtól úgysem alszik se ő, se más, teljesen mindegy. A gyerekek meg kibírják. Megfordult a fejemben, hogy talán jobb lenne másnapra hagyni a látogatást, de ez a gondolat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan tova is szállt. Felmentünk a lakásba, fájt neki, de örült, hogy ott vagyunk. Nekem különösen, hisz nyílt titok, hogy a kedvence voltam. Szorítottam a kezét, teljesen magánál volt, beszélgettünk. Mondtam neki, hogy hoztam édes bort, felemeltem a lányokat, hogy lássa, csak bólintott. Soha nem láttam így, ilyen gyengének. Mindig erős volt, soha nem volt beteg. Hetvenen felül volt amikor még felmászott velem a Cenkre, hisz ő bírja. Ott ugrált a szerpentineken, miközben én köptem ki a tüdőmet, most meg a francos ágyon, inni is alig bír. Megpusziltam és mondtam neki, hogy majd reggel jövünk, azzal elmentünk Szentgyörgyre.
Másnap bementünk a házba és Mama azzal fogadott, hogy az öreg egész éjjel jajgatott, most aludt el. Ránéztem, tényleg úgy festett, mint aki alszik. Fehér volt, persze, vért pisilt ki tudja, mióta, nem volt mitől pirospozsgás arca legyen. Békésnek láttam. Túl békésnek. Nagynéném szólt, hogy „gyere nézd már meg, mi van vele”. Mintha félt volna kimondani, mintha menekülni akart volna picit, mintha nem tudta volna hirtelen, hogy mi van. Odamentem Tatához, megfogtam a kezét. Hideg volt és merev. „Meghalt” – mondtam ki. Én. Forgott a világ, nem tudtam, hogy mit mondjak, mit csináljak, mi van most, a gyerekek, Tomi... Tata meghalt. Megvárt, csak utána ment el. De maradni már nem akart. Az első gondolat, ami végigfutott rajtam, az volt, hogy az életben, meg utána se tudtam volna megbocsátani magamnak, ha előző este nem jövünk fel. De lehet, hogy akkor megvárt volna. Így a második gondolat az volt, hogy ha nem jöttünk volna fel, ma is élne még, hisz látni akart. Folytak végig a vádak, az agyalás, amit tudtam, hogy el kell engednem, mint ahogy őt is. Végülis egész életében azt csinált, amit akart. A távozást is akkorra tervezte, amikor ő akarta, ahogy ő akarta. Túl nagy cécó nélkül, a felhajtást soha nem szerette.
Aztán jött a mentő, a rendőrség, a halottas cég, minden felgyorsult. Amikor elvitték a házból a fekete zsákban, nem éreztem semmit. Nagynénémmel mentünk a paphoz, a temetőbe, intézni kellett ezeregy dolgot, és mindezt két nap alatt, hisz Erdélyben voltunk, ahol nem hamvasztanak, vagy ha igen, nagyon ritkán és nagyon körülményesen, de ahol a halottat három napon belül el kell temetni, mert az van megírva. A sírásók hívtak, hogy beolmott a sír, újra kell ásni. Zuhogott az eső. Sajnáltam őket. Felnyitottam az autó csomagtartóját, a két üveg cuvée még ott lapult. Elővettem az édesnek szánt száraz bort és odaadtuk nekik. Mennyire morbid ez... Morbid lehet egyáltalán bármi egy amúgy is morbid helyzetben? Később próbáltam elképzelni, hogy a sáros, koszos férfiak isszák a bort. Ugyanúgy, ahogy Tata itta volna. Egyszerű pohárból, munka után.
2024 augusztus. A forró nyár után a szüretet is úgy kellett intézni, mint otthon a temetést: pár nap alatt mindent. Bumm. A refraktométerrel mászkáltam a szőlőben, egy-egy szemet lecsíptem, néztem a cukortartalmat és elképedtem. Savat is mértem, hisz így tanították, aztán magam is rájöttem, hogy fontos. Csavartam a szemekből a levet, át a teaszűrőn, pipettáztam a kémcsőbe, reagenset rá, csepp, csepp, változik a szín, megvan az eredmény, hűha... A savak égnek el a forróságban, a cukor nő, mint az állat. Mi lesz ebből? Basszus, gyorsan mindent a pincébe.
A cuvée, az örök közönségkedvenc, nem akart úgy viselkedni, ahogy szerettem volna, a szokatlanul forró nyár megtépte rendesen. A bor maga két fajta szőlőből áll, a Királyleányka mustja szépen alakult, de a Bianca...na az nem. Forrt, forrott, véget nem érő cukorevő maratonba kezdtek a fajélesztő gombák. Hiába adtam nekik vitamint, élesztőnek való minden jót, csigalassúsággal zabálták a cukrot és szarták az alkoholt. Haragudtam az élesztőre, a cégre, aki eladta nekem, hát milyen dolog ez, hogy kifejezetten alkoholtűrő élesztőt veszek, aztán nyiffannak ki a löttyben úgy, hogy a munkát nem végzik rendesen?
Eltelt egy hónap, el kettő. Minden nap megkóstoltam, édes volt. Nagy nehezen leállt a forrás, de még akkor is édes volt, meg borzasztóan zavaros. Megtörtént a házasítás, így is édes volt,bár a Királyleányka szép szárazra sikerült. Átkoztam volna egy csomó mindent, de minek? Csak én tehettem róla, nem siettem el a szüretet, sőt... Jobban kellett volna figyelni, korábban ki kellett volna menni a szőlőbe, nem lett volna szabad lazsálni, nem lett volna szabad elmenni két napra nyaralni... Pedig a gyerekek annyira örültek a Balatonnak. Na jó, nem azon a két napon múlott. Vívódtam, nyugtattam magam, aztán szidtam magam, pin-pong, ying-yang volt ez ezerrel. Székely módra. „Hogy az a...”
Pár hét múlva jött a labor: hatalmas alkohol, 11 gramm per liter cukor. Húztam a szám, nem ezt terveztem, de az első boranyázás után örültem, hogy 11 és nem 12 gramm per liter, hisz 12-től már félédesnek számított volna a bor, így még becsúszott a félszáraz kategóriában. Ez azért mégiscsak jobban hangzik, nem? Aztán eszembe jutott Tata. Az égre néztem, hisz ugye azt halljuk, hogy ott vannak fent, bár tudom, hogy Tata bárhol lehet, akár a szőlőben mellettem, a pincében, az ág hegyén, vagy épp a présházban húzza a száját, hogy ejnye, odaadtam a meszelőt, miért nem kentétek le a falat? Mégis az égre néztem, csak úgy.
„Édes bor? Ez most komoly, Tata?” Hallani véltem a kacagását.
Hallgasd meg az Emőkével készült Üvegcipő DIY podcast epizódot itt:
Olvasd el Emőke további novelláit is itt:
Rajky Emőke: Állati helyzet
Rajky Emőke: Parizer
Rajky Emőke: Szabó T. Anna, az alfapontköltöztető
Emőkéék borait a Borkuckóban tudod megkóstolni.
